Pasquale Foresi 1929 ben született egy Livorno-i keresztény családban. Édesapját, Palmiro Foresi-t, 1946-ban a kereszténydemokrata párt képviselőjének választják két alkalommal. Pasquale 14 évesen elszökik otthonról, hogy csatlakozzon egy új Olaszországért harcoló ellenállási mozgalomhoz. Abban az időszakban kezd megérni benne a papságra való hivatás gondolata. Hazatérése után a Pistoia-i egyházmegye szemináriumába jelentkezik, időközben odaköltözik a családja is, azután Rómába megy a Gregoriána Pápai egyetemre. Ám úgy tűnik, hogy ez az élet nem felel meg teljesen az elvárásainak.

Édesapja eközben megismerkedik Igino Giordani képviselővel aki bemutatja neki Chiara Lubichot. Foresi urat nagyon megérinti a fiatal lány evangéliumi radikalitása. A hiteles kereszténységet keresve szeretne vele találkozni és egy találkozót szervez, ahova meghívja a város katolikus elitjét. Chiara nem tud részt venni személyesen, elküldi Graziella De Luca-t, az egyik első társnőjét, aki tévesen egy nappal később érkezik Pistoiaba, mint ahogy várták. Pasquale fogadja őt és tiszta udvariasságból elkezdi kérdezni a lelki tapasztalatairól. Mélyen megérinti, amit hall és kéri, hogy találkozhasson Chiarával.

Ez 1949 karácsonyán következik be Trentoban, és nem sokkal utána Pasquale eldönti, hogy csatlakozik a Fokoláre mozgalom első férfi közösségéhez Rómában. Itt megerősödik hivatásában és újra érzi, hogy visszatér a papságra való elhivatottsága is. Így mesél erről: Nem egy, a többinél szebb és szentebb vallásos szervezetbe léptem be, hanem egy olyan keresztény, vallásos és társadalmi forradalomnak lettem részese, amely megváltoztathatja az egyházat és a társadalmat. 1954-ben ő lesz az első fokolarino pap.

Chiara különös összhangot érez Pasquale-val és arra kéri, hogy osztozzon vele a mozgalom vezetésében.

Mély teológiai ismereteinek köszönhetően Pasquale Foresi felismeri Chiara megsejtéseinek teológiai és doktrinális jelentőségét és a mozgalom képviselőjévé válik az Egyházzal való kapcsolatokban, különösen amikor a Szentszék elkezdi tanulmányozni a születőben levő Mozgalmat.

Foresi atya fő feladata az volt, hogy segítse Chiárát, hogy az egység karizmáját konkrét művekben megvalósíthassa: a Firenze melletti, tanuságtevő Loppiano városka, a Citta Nuova kiadó, a Sophia Egyetemi Intézet, amely 2007-ben Loppiano-ban kap helyet.

„Egy adott pillanatban úgy éreztem – mesélte – hogy az életemben mindent rosszul cselekedtem, és hogy különösen azok a pozitív dolgok amikhez hozzajárulhattam az enyémek voltak és nem Istené. ” Egy lelki vívódás időszaka, amelyet Isten részéről megtisztító kegyelemként él meg. Ez a lelki próbatétel a fizikai jólétére is rányomja bélyegét, ugyanakkor ebben az időben teljesednek ki azok a művek, amelyeket Chiara rábízott mint társfelelősre.

A Társadalom teológiája, a Beszélgetés a fokolarinikkel című kötetei vonatkozási pontok a mozgalom más szerzői számára is.

2015. június 14.-én bejezte be földi életét.

Az Olaszország-i Tivoliban született 1894-ben elsőként a hat gyerek közül a szerény anyagi helyzettel rendelkező családban. Éppen befejezte tanulmányait amikor kitört az Első Világhború és Giordani a lövészárkokban éli át. Nem lő az ellenségre, mivel a kereszténység tiltja az ölést, viszont e bátor választásának ára az, hogy ő sebesül meg súlyosan. Miközben katonai korházakban kereste a gyógyulást végezte el az Irodalom és Filozófia szakot. 1920-ban összeházasodik feleségével, Mya-val, akivel 4 gyermekük lesz.

A politikai következetesség bátorsága – Giordani egy olyan politikai kultúra tanújának tekinthető, amely értékeli a következetességet, a párbeszédet és a béketeremtést. Giordani, egy a hatalom szorításától is, teljesen szabad ember volt: élete ma is kihívás elé állít bennünket.

Az elsők között csatlakozott az Olasz Néppárthoz – politikai életrajza 1919-ben kezdődik, amikor az elsők között találjuk, akik válaszoltak az új Néppárt alapítója, Don Luigi Sturzo „az erős szabadok felhívására”. A nagyközönség előtt a Revolta Catolică (1925) című könyvével tűnik ki, amely a fasiszta hatalmi rendszerrel szembeni heves ellenállásról szól, és keményen viszonyul azokhoz a katolikus csoportokhoz, akik engedtek a rezsim csábításának. Már ebben a szövegében is kijelenti, hogy az emberi együttélést az egyetemes testvériségre kell alapozni. Néhány hitvédelmi témájú könyvén keresztül dacol korának ideológiáival, és aláhúzza a szolgálat és a jótékonyság lelkületét, amely át kellene hassa a politikát és a hatalmat.

Életszentség és politika – Az 1924-es és az 1946-os választásokon jelölt. 1946-ban az Alkotmányozó Nemzetgyűlés és a Kereszténydemokrácia részéről a Képviselőház Parlamenti Közgyűlésének tagjaként a politikába lépve felvetődik a kérdés: „Lehet-e szent a politikus? Eőléptetve az „A Nép” pártújság szerkesztőjének naplójában ezt írja: „ismertetni a szentet, a szentséget egy szegény újságon keresztül; terjeszteni az életszentséget a Képviselőház folyósóján … ki fogja megtenni ezt a csodát? ”

Hamarosan az új politikai tapasztalatok során sok nehézségbe ütközik. Hogy ne térjen el a szakmai korrektségtől azzal, hogy az újságot az épp aktuális politikai játékoknak vesse alá, úgy dönt, hogy lemond igazgatói posztjáról, és így imádkozik: „ez a megaláztatás arra szolgál, hogy üres lelkemet újra eléd helyezzem, Uram.” „Félreértéseket, rágalmazásokat, gúnyt, elhagyatottságot” kell elviselnie, amelyek „csalódást és keserűséget” okoznak számára; megérti, hogy ezek „próbatételek” a szentté váláshoz.

Megingathatatlan békepárti – Béke iránti elkötelezettsége prófétikus és meggyőző: pacifista az Első Világháború drámai éveiben, amikor a civil társadalom megosztott volt a semlegesek és az intervencionisták között. Pacifista az 1920-as évek eleje óta, amikor bemutatja az Egyesült Államokat Európának. Ismét békét és egyetemes testvériséget akar, amikor – egy híres 1949-es parlamenti beszédében – ragaszkodik az Atlanti Paktumhoz, és nemcsak a védelem eszközeként értelmezi, hanem az európai népek, köztük Oroszország közötti béke elvének is. A békéről alkotott elképzelése közvetlenül a szeretet törvényéből, a szolidaritás igényéből, valamint a racionális, társadalmi és gazdasági követelményekből fakad. A „háború gyilkosság” (megöli az embert, vétve az ötödik parancsolat ellen) „képmásában istengyilkosság” (elnyomja az emberben a teremtményt és Isten képmását) és öngyilkosság, mert az emberiség különösen manapság, egyetlen organizmus, amely önmagát pusztítja el ha konfliktusokba keveredik.

Olyan ember, aki gyakorolja a békét amellett, hogy prédikálja. Emlékszünk rá párbeszédei által az 1950-es évek elejéről, az általa vezetett újságok lapjairól, a kommunista világ képviselőivel, például a milánói Unitate újság igazgatójával, Davide Lajoloval azokban az években, amikor a kommunistákat az egyház kiközösítette. Ez a kezdeményezés, bizonyos felzúdulást és némi félreértést okoz.

Arra is emlékszünk, hogy a második világháború végén, 1945-ben néhány fasiszta vezető megmentésén dolgozott a felszabadulást követő napokban bekövetkezett lincseléstől és summás kivégzésektől, ő aki a fasizmus alatt elszenvedte az ideológiai és kulturális nélkülözéseket és szenvedéseket.

Hozzá tartozik a szocialista Calossóval együtt bemutatott első, a lelkiismereti szabadsággal kapcsolatos törvény (1949). A különböző pártok parlamenti képviselőivel kötött parlamenti Békemegállapodás (1951) első inspirálói közé tartozik.

A demokráciáról való felfogása az emberek közötti kapcsolat etikai tartalmából indul ki, tehát mindegyikük méltóságának és a közjót meghatározó értékének elismeréséből. Ebben az értelemben demokratikus lelkülete a keresztény inspirációban gyökerezik. Néhány híres kötetben, mint például a Disumanesimo (1941), a Keresztény úttörők a demokráciában (1950) és a Két város (1961), hangsúlyozza, hogy a politika a keresztény szeretet legmagasabb szintű szervezett formája lenne. De nem csak. Tudva jól, hogy a politika másoknál területeknél jobban ki van téve a „korrupciónak, hazugságnak, ambíciónak” – még azt is írja, hogy „a hatalom sátánizál” (1962). Ezt a ma minden eddiginél aktuálisabb üzenetet indítja el: ha mindannyiunknak szentségre van szüksége, „az államférfiaknak, a törvényhozóknak, a közigazgatásnak kettős adagra van szüksége” (1962).

A Chiara Lubich-cal való találkozás – 1948 élete döntő éve: 54 éves, politikai és kulturális területen elfogadott férfi, és találkozik az akkor huszonnyolc éves Chiara Lubich-kal, akiben egy rendkívüli karizmát ismer fel. Teljes mértékben kötődik a Focolare Mozgalomhoz, és Chiara mellett fontos szerepet játszik a Mozgalom számára és a lelkiség elmélyítésében, annyira, hogy Chiara többször is társalapítónak nevezte.

Miután elhagyta a parlamentet 1953-ban, Giordani abbahagyta a politikát azért, hogy egy új szociális és politikai kúltúra építésének szentelje magát, amely egy nagyobb dimenyióban játszódik: az emberiség családjában. A Chiarával való találkozás életében egy fordulópontot hozott az életébe. Később ezt mondta: „Minden tanulmányom, ideáljaim, még életem eseményei is e cél felé irányultak számomra… Azt mondhatnám hogy előbb kerestem, most megtaláltam.

Lenyügözi a Chiara által hirdetett és megélt „közösségi lelkiség” evangéliumi radikalitása. Az új fordulópont Giordani életében olyan mélyreható változást idéz elő, hogy – amint írja – „megrázkódtatást okozott a barátaiban”. A nézeteltérés átalakul, és Giordani új és erős érzékenységet nyer a mély párbeszéd iránt. Egyedülálló elkötelezettsége közösségivé válik, és idővel politikusok egy csoportja veszi át: az 1950-es években megalakult parlamenti képviselők kis csoportjától a világ minden táján megalakított Politikai Mozgalom az Egységért -ig, amelyet Chiara Lubich 1996-ban alapított.

Giordani 1980 április 18-án halt meg, boldoggá avatási pere folyamatban van.